Mit kezdjen egy lomha erekcióval

Kathrin Röggla: Lekopni. Budapest,József Attila Kör — Osiris. Garaczi húga, legyen ez az irodalmi stempli, melyet — szigorúan ellenőrzötten — Kathrin Röggla, berlini illetőségű, salzburgi születésű szerzőre ütünk.

Bár kinézésre inkább Kemény Istvánra maradva a bevált, agresszív állítmánynál üt.

Olyan, mint egy lendületes napraforgó, ferdén ível fölfelé, elegánsan, groteszkül és vidáman. Vagy egy kardvirág. Vagy főleg akármi. Röggla olyan, mintha JAK-tag volna, örökös tatai JAK-táboros, látjuk, ahogy ellobban a sötétben, s eltűnik, lekopik, lelép, elenyészik, nyoma vész, elillan a Hazai-Peer-Térey bermudaháromszögben. Egy másik könyv segítségét kérve: Fölszívódik, mint a vakbélműtét.

Eltűnik, mint Kossuth a ködben. Világgá megy, mint a tót asszony pulykája. Illa berek, nádak, erek… Elnyeli a föld. Elszalad, mint a gyórói gombóc Cirákra, nem, ez túlzás. Szem elől vész. Elszáll, akár a harmat. Hűlt helye van. Híre-hamva sincs. Köd előtte, köd utána. Elmúlik, mint a nicki ember szűre. Elmarad, mint a Noé hollója. Lába kél. Bottal üthetem a nyomát. Mondjuk így lehetne körbeírni csak a könyve címét. Vagyis értjük is, meg nem is. Egyfelől mintegy fölismerésszerűen vagy örömteli meglepetéssel vehetjük észre, hogy Röggla mennyire idetartozik.

Ez a srég, cool, szemtelen humor, melyben egy nemzedék szarkasztikus képe rajzolódik föl Röggla realista is, ha nem is rögtön egy Móricz Zsigmondismerős a kilencvenes évek magyar irodalmából, gonoszkodó merevedési méret közepes, duma és költészet. Röggla, akár a lukácsi tükör: jobban látjuk benne a mi irodalmunkat is.

Ám másfelől idegen is ez a szöveg, szokatlanok az asszociációi, a szó- és mondatképzése, más a tárgyi világa, mások a közhelyei, mások a könyvei.

A fordítónak, Rácz Erzsébetnek nem volt könnyű dolga: ebben az idegenségben kellett egy magyar szövegteret létrehoznia, például nem támaszkodhatott a mit kezdjen egy lomha erekcióval nem létező Arno Schmidtre, akitől pedig Röggla akarva-akaratlan sokat tanult nyelvkezelés, szövegformálás, történetmondás.

Ismerős reflexek, egy ha nem is ismeretlen, de a miénkétől eltérő hagyományban: ebben áll a fordítás s egyáltalán mit kezdjen egy lomha erekcióval könyv nehézsége és izgalma. Röggla, Rácz: zsák meg a foltja. Még hozzájuk tartozik zsákként vagy foltként a most Bachmann-díjat kapott, berlini magyar új német írónő, Terézia Mora is. Kötete előkészületben. Mondják, történelmi utáni idők krónikása ez a nemzedék, tv-generáció, a jóléti állam jóléti gyermekeinek jóléti problémái.

Röggla azonban elsősorban költő, a beszélt nyelv, a nemzedéki nyelv leleményes átkomponálója. A hülyeség elleni harc poétája.

Hol van már a tavalyi Svájc

Klasszikus szerep. Nincsen semmi, lehet, de rosszkedv sincs. Nincsen morgás, duzzogás, zsémbelés, ógás-mógás. De föladva sincs semmi, semmi, ami van. Nekem tulajdonképpen folyamatosan laudációkat kéne tartanom, igyekszem mindenben megtalálni a jót, azt, aminek örülni lehet, aminek örül boldog s boldogtalan. Őket is meg szoktam találni. Mindenesetre nem tudnak a világ egy oly szegletét mutatni, ahonnét ki ne kapirgálnám a mazsolát.

Én még politikusról is tudok jót mondani. De őszintén. Ilyen az alkatom. Elmúlt már egy kis idő, mióta megszülettem, s lassan be kell látnom, hogy ez a szempont, az, hogy én örvendjek a világ dolgain, nem játszott jelentős szerepet a teremtéskor. De hát evvel nincs mit tenni, nincs hova föllebbezni, csak tudomásul venni. Tudomásul is veszem. Ebben a szentimentális hangfekvésben és kissé dodonaian mondanám: hálás vagyok, hogy itt állhatok kollégaként, és semmi másról nem kell beszélnem, se a hazáról, se az apámról, csak 1 két könyvről, pontosabban 1 Norfolkról.

A helyzet rózsás voltához az is hozzátartozik, hogy Lawrence Norfolk jól dicsérhető tárgy. Tán nem is kéne mást csinálnunk, járnánk kettesben a világot, kéz a kézben, és én mindegyre laudálnám őtet. Időről időre, mert úgy emberi, meg hogy csökkenjen bennem a feszültség, in concreto, hogy ne kezdjem el őt gyűlölni, szerepet cserélnénk, és kisebb angol vagy skót falvakban ő is kóserolna engem.

Hűvösen, de emberien.

Összemelegednénk, közös képeslapokat írnánk az elhagyott családunknak. Közben azok is összejönnének, a feleségek recepteket cserélnének, dear Gitta, hol a francban van a férjem? Ne kerteljünk, bizony berobbant, s oda robbant be, ahova kell, a 27 éves Lawrence Norfolk ben berobbant az irodalmi köztudatba. Az angol Eco, ez volt a minimum. Mire szerző: Az ki, valami spanyol? Már többet nem akarnék magamról beszélni, csak még annyit, hogy amikor gyermekeim egy álnok részhalmaza apjuk határozott és komoly tiltása ellenére, annak háta mögött, oda mintegy tőrt döfve egy kutyát vett, akkor, nem tudni, miért, mondott apát a hiúságánál fogva akarván lekenyerezni, az ebet Umbertónak nevezték el.

Azt hitték, attól megnyugszom, ha azt mondhatom mindennap: Umberto, lábhoz! Nem ösmernek ezek engem! De hát az apák így vannak összeeszkabálva: nem ismerhetők. Még az a parány kiegészítés tartozik ide, hogy Umberto oly mértékben boldoggá tette a család minden tagját, engem leszámítva, amiről én soha életemben nem is álmodhattam, pedig tettem erőfeszítéseket.

Ennyit még Norfolk angol recepciótörténetéhez. Vagyis bő tíz évvel ezelőtt megjelent egy fiatalember látványosan nagy tervekkel, s azonnal világos volt, hogy e terveket kivételesen nagy tehetség szavatolja. Eltekintve persze attól, hogy az irodalomban nem szavatol senki semmit.

Norfolk, beszéljünk egyenest, posztmodern. A kolléga nem tudja, ne is mondjuk meg neki laudátor tolmácsnak farkasmosollyal: maga csak fordítson!

S végül volt a legnagyobb rang, ami így hangzott: Legszentebb Szent. De a szervezetbe nem tartozók, a "hitetlenek", "pogányok" csak úgy nevezték őt, hogy "a Szürkék királya". Az ő váll-lapja piros színű volt, rajta négy arany tündérrózsával. Ruháján is aranyból volt elöl-hátul a tündérrózsa.

Jut eszembe, könnyen lehet, hogy ez csak a hazai posztmodernre igaz, mert másfelől meg a magyar nemde ősi, vendégszerető nép. A posztmodernet a mai napra úgy definiálnám: mit kezdjen egy lomha erekcióval állott, most szóhalom. Norfolk nagyvonalú konstrukciói elsődlegesen szókonstrukciók.

Népi receptek az erekció javítására

Ez nem magától értődő, sok könyv esetében nem jut eszünkbe, nem kell eszünkbe jusson, hogy szavakból van egybehordva, de korántsem akarom azt sugallni, hogy a jó könyvnek volna sine qua nonja ez a szózás. Norfolk esetében ez mégis meglepő kissé, mert ő nem szöszözős alkat tolmácsnak segítőkészen: nem molyolósnagyon is lendületes.

Minden regényt megkísért, hogy végtelen legyen, hogy olyan legyen, mint a világ, hogy hagyja a bánatba a művészetet, a formát, és csak evvel a végtelennel foglalkozzék. Itt folyton érezzük ezt a kísértést, részletezni, részletezni, részletezni, mormolják minduntalan Norfolk könyvei, akár a tenger hullámai vagy más hasonlat.

Laudative ezt talán úgy lehetne mondani, hogy enciklopédikus nagyravágyás. A világ mint szöveg, illetve hogy szavakba foglalható-e a világ. És ha, akkor leírható-e, illetve olvasható-e. Ezek nemcsak az ő kérdései. Önéletrajzi megjegyzés. A lendület állandó kísérői az irónia és a pátosz. Előbbi von Haus aus, a pozíció ironikus, nem a mozgás, a nyelvi pátosz pedig abból ered, hogy a regény, e felfogás szerint, csupán a mindenről tud beszélni, s vajon tud-e, befogható-e szavak hálójába ez a minden.

1. Nem szeretem a péniszem kinézetét
2. VIOLA ZOLTÁN: Y

Persze hogy megbicsaklik a szó. A posztmodernnek ez a barokk vagy manierista változata Budapesten mondjuk úgy jellemezhető, hogy Norfolk fantáziája a Darvasiéhoz mérhető vendégünk nem tudhatja, hogy ez nagy dicséret, de nagy dicséretintellektualitása, szellemi tájékozottsága és időnkénti obskúrussága pedig mondjuk a Márton Lászlóéhoz.

Amikor feláll… De mikor, miért, hogyan, és mi az az erekció?

Mellesleg jegyzem meg, ők hárman többé-kevésbé egyidősek. Norfolk elképesztő magabiztossággal kezeli anyagát, mely mindig bonyolult, sokrétű, nemcsak gazdag, hanem egyszerűen sok. Nagy rendet tart ebben a sokban. Igen jó keze van, egy Szász Endre biztonságával és bravúrjával rak föl gyorsan jeleneteket, úgy vágtat évszázadokon és kontinenseken át, mintha csak a közeli és ismerős! Mándy mesélte-jellemezte magát egy korai novellájával, melyben egy tábornok járkált a padlásszobában föl-le, s az írói tervek szerint mennie kellett valahova, de csak a novella ment, ment előre, de Mándy Iván nem bírta lehozni a padlásról a tábornokot.

Az ő művészete ebben a tehetetlenségben gyökerezik. Norfolké épp ellenkezőleg. Neki ez nem problémája, az ő művészete éppen ebben a nem-ben gyökerezik.

Amikor feláll… De mikor, miért, hogyan, és mi az az erekció? Amikor merev a pénisz, vagyis vérrel telítődik, megkeményedik és feláll, azt nevezzük erekciónak. De hogy működik?

Nála nincs fönt, nincs lent, nincs távol, nincs messzi, újra definiálta a distancot. Norfolk sző, ez a szövés, ez a háló létezik, ezen siklunk ideoda, ez mit kezdjen egy lomha erekcióval egész. A fikció-nemfikció kérdését, mint becsületes posztmodern vagy tán elég huszadik századinak lenniő sem kerülheti meg, de a saját személyét távol tartja a tűztől. Evvel nem minden kollégája van így.

Ő ilyen irányú vagy tárgyú kutakodásait a történelmen keresztül végzi. És persze ő sem mindentudásból építkezik, részletez, részletez, részletez, azután megmutatja, mért nem tudhatunk eleget elvileg se. Titok vagy üresség.

A történelem, melyet kíváncsiságunk mint tárgyat, mint esztétikai képződményt fölmutat — ez a szemlélet emlékeztet engem a Christoph Ransmayrére. Miközben látni vélek ebben valami elsőrendűen angolost.

Angolon — ismét: ezen alkalomból — egyféle kevercset értek: az objektivitás, tárgyi tudás és a kontinensről követhetetlen lobogó őrület elegyét. Finomabban: a szenvtelenség és szenvedély együttállását. Semmi vízszintes!

MARAL GEL (МАРАЛ ГЕЛЬ) для мужчин - Отзывы, Официальный сайт, Обзор

A vízszintesek az ördög művei. Nem jó könyveket olvasott. Brehmet kell olvasni, Az állatok világát. Azt mondja Norfolk egy interjúban Nádas kapcsán: hogy ugyanabban a gödörben ásunk. És ezt látni itt lépten-nyomon, azt, hogy ugyanabban a világban, ugyanabban a szövegtérben élünk. De látszik rögvest a különbség is, a gödör ugyanaz, de kicsit mások a szerszámaink, és mások a mozdulataink.

Mi befolyásolja az erekciót?

Mások a referenciális mit kezdjen egy lomha erekcióval, még azt is megkockáztatom, más a térhez való viszonyunk. Norfolk dédapja biztos gyarmatosító volt. A szó jó értelmében. Magyar gyarmatosító dédapa nincs. Vagy hát nem tipikus. Én nem tudok angolul, de látom, mást lehet angolul, mint magyarul. Mást jelent egy Joyce utáni világ angolul és mást magyarul, hiába van a legtöbb Joyce lefordítva, az csak jelezni tudja azt, ami angolul meg is történt.

Így a Norfolk-szöveg magyarul olykor nagyobbakat ugrik, mint, gondolom én, az eredetiben. De ez nem baj, csak érdekes, minthogy elkerülhetetlen. Norfolk világkönyveket ír, a már említett enciklopédikusság értelmében is, de úgy is, hogy könyvei bárhol otthonosan mozoghatnak. Hogy írónak lenni nagy dolog-e, arról e sorok írója nem nyilatkozna ingatná összevissza a fejét, mint egy udvarias bolgár, értelmezhetetlenülde a díjazott kapcsán eszünkbe juthat, s ez az, amit köszönjünk meg Lawrence Norfolknak: olvasónak lenni nagy dolog.

Engem kértek mit kezdjen egy lomha erekcióval afféle ünnepi szónoknak. A Schillerről elnevezett színházban nagyon sok lámpa égett. Üres feketeség volt előttem meg PB arca. Idegen vagyok én itt, gondoltam, azt se tudom, hol vagyok, mi a nő pénisze beszélek, meg azt sem egészen, hogy mit, úgy adogatják alám ezeket a szé-ép német szavakat, közel-távolban az egyetlen ismerős alakzat az a halvány, szigorú arc, úgyhogy bármiről kéne most beszélnem, mondjuk a farkasfalkák és a játékelmélet kapcsolatáról, különös tekintettel az önző génekre és Neumann Jánosra — akkor is PB-ről beszélnék.

De meg mielőtt igazán hozzáfogtam volna, azt mondtam a sötétnek, hogy ha úriember volnék vagy politikus, és itt mélyen a berlini regierende polgármester szép szemének föltételezett helyére néztem, akit valamiért épp nem szerettem nem valamiért, hanem azért, mert pofátlanul, még előtte, közém meg PB közé ültakkor fejből beszélnék, papír nélkül, de hát én csak papírközelben vagyok úgy-ahogy használható, így tovább, mint rendesen.

Ha-ha: amikor azután később beszélnie kellett, mert ő adta át a díjat, nem tudta, hogy akkor most papírból beszéljen-e vagy se ne; de azért nem jött zavarba — ott volt, zavarban, de nem tudta, s ha tudta, tudta, hogy senki nem tudhatja, illetve hogy ennek nincs jelentősége.

Puszta, csikós, paprika, gulyás, Piroska

Aligha van szebb dolog a világon, mint köszöntőszöveget írni Pina Bauschról. Az ember például azonnal megismerkedik, összejön egy könyvtárosnővel, akit Gesinének hívnak. Egy magyar fülnek már ez önmagában mesés. Akitől azután katalógusokat, albumokat, programfüzeteket és fotókönyveket kapunk, Wuppertal elölről, Wuppertal hátulról — és mi csak lapozunk és lapozunk és telnek a napok, csinálni nem csinálunk semmit, kicsit jegyzetelgetünk, de főleg ábrándozunk, képzelődünk, a munkánkat elhanyagoljuk, nem borotválkozunk, mosdani is alig; bauschozunk.

És ez jó. Mint szakértőt aztán hívnának mindenhová, az egyik Bausch-szimpozionról a másik Bausch-szimpozionra, stúdióbeszélgetések, interjúk, hogy erős merevedése legyen, mást nem is csinálnék, lehunynám a szemem, és róla álmodoznék; olykor elképzelném, hogy én vagyok, Jan Minarik rózsa tüllszoknyácskában.

Rögtön tudnám, mi az, hogy férfi.

Az életem meg volna oldva. Az sosem jelent jót, ha egy írónak mondanivalója van persze ha a könyve se mond semmit, akkor meg minek az egészés nekem most van mondandóm.

Rendezett körülmények között, vagyis ha dolgozom, ilyenkor azonnal fölugrom az íróasztaltól, és addig járkálok föl s alá, ameddig el nem felejtem azt a nagyon-nagyon fontosat.